Nem akartam életemről írni először, de rá kellet jönnöm, hogy ez elkerülhetetlen. Hiszen nem egyből lettem ilyen, hanem tapasztalatok, a sors és az élet formált ilyenné. Persze ez mindenkinél így van. Legelőször is 1966-ban születésemkor még igen kis emberke voltam és ahhoz képest a jelenlegi 191 cm-es magasságom és 95 kg-os testsúlyom már önmagában is igen nagy változás. Persze az ekkora növekedésnek is megvannak a megfelelő okai: többek közt az, hogy születésemkor, amely egy az ország fővárosától legtávolabbi kis szülőotthonában történt, anyámnak több hétig elapadt az anyateje. Az akkori bevált helyi szokás szerint így a többi anya emelt felváltva a keblére és látott el finomabbnál finomabb táplálékkal és a legnyugtatóbb párnával ami a világon létezik. A felnőttkori szerelmeim ezen tudatalattimba mélyen beszűrődő emlékképet teszik viccesen felelőssé azért, hogy alapvetően monogám egyéniségem ellenére számos esetben nem tudtam ellenállni és ahogyan megfogalmazták később is sokszor cickóról-cickóra jártam. Valószínűleg a nők szeretetén kívül valamiféle embertársi toleranciát is magamba szívtam az anyatejjel együtt, mert a számos dajkám között sokáig anyám tudtán kívül, volt egy kövér roma kismama is. Amikor engem keresve, a népi mondást idézve először meglátta, hogy „nem egy az elmúlt nyáron lebarnult” hölgy emlőin csüngtem, elszörnyülködve tiltakozott az orvosoknál. Az orvosok valami olyasmit mondtak neki, hogy ettől lesz igazán jó az immunrendszerem, amitől megnyugodott. Később, amikor megtudtam, hogy sok amerikai elnöknek volt néger dajkája már magam is bátrabban humorizáltam baráti társaságokban a más nemzetiségek közötti tejtestvérségemmel. Még iskolás koromban is leltem fel újabb és újabb volt tejtestvéremet. Az egyik osztálytársam és köztem csak egy nap volt a különbség a születésünkben, és egyszer, amikor valamiért elmentem a házunka az édesanyja kezdett el előbb faggatni, hogy ki is vagyok, majd amikor megtudta hosszas mesélésbe kezdett, hogy bizony még ő is szoptatott engemet. Akkor eléggé feszélyeztetve éreztem magamat, amit a nálam termetre sokkal kisebb osztálytársam humorral oldott fel megjegyezve, hogy most már érti miért maradt ő olyan kicsi, mert elszopták előle a tejet.

Édesapám egyébként amolyan mindenhez értő ezermester hajlamú ember és gyerekkoromban a falú lakóit talán akkor lepte meg a legjobban találékonyságával, amikor egyszer áramhiány miatt a környéken minden házban kialudtak a lámpák és a televíziók képernyői. Várt mindenki így mi is, hogy ez csak egy rövid idejű áram kimaradás és hamarosan izzani fognak az égők. Amikor megtudtuk, hogy komolyabb a probléma és leghamarabb holnap estére lesz áram, nem akartunk belenyugodni, hogy emiatt nem láthatjuk kedvenc tévéműsorainkat. Nálunk több ipari berendezés és a hőtárolós villanykályháink is 380 volttal, azaz három fázisról működtek. Rövid vizsgálat után kiderült, hogy csak két fázis nem üzemképes amire kötve voltak a környék egyfázisú fogyasztói. Így a megoldás pofonegyszerű volt ezek után, de sokan nem értették nagyon sokáig, hogy miért tudtunk mi nyugodtan tévézni is, amikor ők gyertyával világítottak aznap este.

Édesanyám az egy talán túlzottan is érzékeny lélek. Sok minden történt vele életében és a családját számos csapás érte. Anyai nagyapám Gyulaházán volt nagygazda jelentős földterület és egy italkimérés birtokosa. A család jelentős aranyértékeit az orosz katonák rabolták el, a földjeit meg a politikai rendszer. Édesanyám tanítónőnek készült és még apácák tanították, de ezen elképzelését is derékba törték a politika változások, amelyek családjukat keményen sújtották. Gyulaházán nagyapám portájától nem messze élte gyerekéveit családjával Farkas Bertalan a mindeddig egyetlen világűrt megjárt magyar űrhajós. Édesanyám elbeszélései szerint sokszor átjárt hozzájuk és eleven gyerekként gyakran nagyapám nagyobb szénakazláról egy mellette lévő kisebbre ugrálva végzett különböző akrobatikus gyakorlatokat. És modern tornaszerek hiánya révén a kutágasnak is ki kellett állnia egy és mást.
Gyerekéveimet tehát a fővárostól légvonalban is legtávolabb lévő országrészben éltem le. Sokszor fogalmaztam ezt úgy meg, ha az országunk alakját egy galambhoz hasonlatosnak tekintjük, akkor én a csőre hegyén éltem. Tehát a szovjet, román, magyar határ találkozásánál. A határváltozások miatt édesapámnak Szatmárnémetiben voltak távolabbi rokonai, akikhez gyakran átjártunk és élelmiszert vittünk amit megvettek tőlünk és mi a kapott értéken cipő, ruhanemű és iskolai felszereléseket vettünk. A hiedelem ellenére ezek jó minőségű és tartós termékek voltak abban az időben. Különösen emlékszem a nagyon egyedi C-vitamin tablettájukra, amely olyan finom volt, hogy édességként ettük. Azt a környéket, ahol gyermekéveimet éltem gyakran illeték és illetik most is az ország más pontjain lekicsinylő jelzőkkel. Pedig ott sem született kevesebb híres ember, akikre büszkék lehetünk, mint máshol az országban. Talán elég Kölcsey Ferencet említem nemzeti himnuszunk költőjét. Itt kell megemlítem, hogy talán szerencsésebb lett volna a hozzá írott egyébként nagyon szép zenemű stílusát nem a siratóénekek kategóriából válasszák ki az akkori döntéshozók, hanem valami vidámabbra és énekelhetőbbre esett volna a döntés. Közismert jelenség, hogy sok nemzetiségű vidám társaságban elkezdik énekelni a himnuszaikat, és amikor a magyarokon lenne a sor, valahogy vagy a további éneklés, vagy a meghallott daltól a jókedv apad el. Hát igen a megszokás nagy úr, és már ezt szoktuk meg, és a megszokotton már nagyon nehéz lenne változtatni.
Visszatérve a gyerekéveimhez elmélkedő magamnak való gyerek voltam mindig is, aki elképzeléseivel meghökkentette társait, meg a szüleit, meg a tanárait és lehetne folytatni a sort. Az általános iskolai világnézetemet és a mait is Öveges József pofonegyszerűen érthető fizikai kísérletei határozták meg a televízión és a „Kísérletezzünk és gondolkozzunk” című könyvén keresztül. Szüleim igaz beírattak hittan oktatásra is, de az első áldozásig nem jutottam el mert a számomra túlságosan logikátlanok és meseszerűek voltak az ott hallottak. Egyszerűen közöltem a szüleimmel, hogy a mesekönyvekben érdekesebb történetek vannak és engem ez az egész nem érdekel. Persze ennek előzménye, hogy az 1970-es árvíz után egy közeli falúban új házat építettünk. 3-4 évesen amikor a már kész ház előtt játszadoztam megjelent egy számomra igen unszimpatikus feketébe öltözött ember és valami olyasmit akart, hogy csókoljam meg a nála lévő fa kereszten, döglött madárként rászegelt fém emberfigurát. Bevált szokás volt faluhelyen, hogy a gyümölcs, vagy a vetemény védelmében, hogy egy döglött madarat rászegeltek egy karóra és ezt volt a valódi madárijesztő, mert a mesebeli karóra húzott, emberszerű rongydarabok, bizony hatástalanok voltak.

Számomra a fa kereszten kiszögelt halott ember nem volt más, mit az emberijesztő. Engem gyerekként erre emlékeztetett, a mára már általam is köztudott, uralkodó keresztény vallás fő jelképe.