Valláskritika Virtus írótársam katolnai írása. Itt egyben olvasható a két részlet, amely első részét a virtuson érthetetlen okok miatt törölték.

Már hosszú évtizedek óta rendszeresen találkozok olyan javaslatokkal és néha indulatos nemtetszéssel melyek a magyar történelem, - főleg a honfoglalás környéki események – felülbírálását, átértékelését követelik. Nem csak amatőr történészek és emigrációs 'délibáb kergetők' szeretnék más fényben látni a történelmi anyagot amit az iskoláinkban tanítanak, hanem hivatásos történészek, régészek, nyelvészek is folyamatosan ráhívják figyelmünket Krónikáink, és más történelmi feljegyzések ellentmondásaira, valamint régészeti valóságokra melyek nem illenek bele abba a képbe, mely köztudatunkba beleplántálódott. Átértékelni, átírni ilyesmit nagyon nehéz, mert sokunknál mindig ott van a dicső múlt kihangsúlyozásának igyekezete, míg a másik oldal azon van, 'nacionalizmustól' való félelmében, hogy minél jobban lekicsinyelje, eltörpítse múltunkat és így nagyon kevés olyan dolog maradjon amire öntudatos büszkeséggel visszatekinthetnénk. Nem csak arról van szó, hogy honnét jöttünk, hanem arról is; hányban jöttünk, hányszor jöttünk, és akik jöttek milyen kultúrháttérből indultak, mennyit adtak hozzá kultúránkhoz, műveltségünkhöz. Nemzetünk kialakulásáról, múltjáról sokszor meglepő dolgokat olvastam olyan magyar tudósoktól akiknek hovatartozásuk miatt is érdekük lenne őseink dolgai valóságos kiértékelése, de inkább akadémikus határozottság mögé bújva lefelé fordítva tálalják elméleteiket. Példának nézzünk meg néhány ilyen esetet. 

Avar kori régészeti leleteket, ha csak nem szembeötlően egyértelmű rögtön szláv nak vagy oláh nak nyilvánítanak. Évtizedekig az volt a gyakorlat, hogy ami régészeti hagyatékot csonka országunk határain kívül találtak arra rámondták; tót leletek, vagy rác leletek. Néha már olyan messzire mentek, hogy lovas-nyerges-kengyeles avar sírokat is kisajátítottak a nem létező őseik számára, hiszen pont a mi akadémistáink hangsúlyozzák: lehetetlenség bármi magyarról beszélni a 895. honfoglalás előtt. Képesek voltak egy értelmetlen régészeti műszót, 'szláv-avar' kifejezéssel kitalálni, hogy elvitassák az avarok turáni eredetét. Köznépi, melléklet nélküli sírokat is mind tótnak, vagy oláhnak mondanak, mert egy földművelő avar-magyar réteg létezése a X. század előtt összedűtené a mandzsu-tungúz eredetet. Így adják át tálcán másoknak az akadémista senkik a magyar köznépi temetőket, a 'halántékkarikás' sírokkal, (pedig ezekről Szőke Béla bebizonyította, hogy nem tótok) vagy azokat a sírokat melyben díszített peremű kézzel formált edényeket találtak. A dunaújvárosi kőtűzhelyes házakat is szlávnak hazudják, pedig a hozzájuk tartozó temetőben tájolva vannak a sírok, és mégsem lehetnek a mieink, mert akkor még annyira primitívek voltunk, hogy ilyesmi elkészítését el sem tudtuk képzelni nemhogy megépíteni. Ehhez a lekicsinyítéshez megfelelő irányadó a prümi Regino nevű csuhás, 'Világkrónika' című munkájának idézete, amit őseinkről írt: „Nem emberként, hanem barmok módjára élnek. Elmondások szerint ugyanis nyers húst esznek és vért isznak. Orvosságként a foglyul ejtettek szétdarabolt szívét fogyasztják. Könyörületet és szánalmat, részvétet nem ismernek.”

Honfoglalás kori sírokban talált kettős élű egyenes, 'normann' kardok is mind külföldön készültek, a hajlított szablyák sem kerülhettek ki Kárpát-medencei kovácsműhelyekből - kereskedelemmel juthattak csak el őseinkhez – hiszen a nomád állattartó magyarok már, hogy is tudtak volna ilyesmiket készíteni a nem létező kovácsműhelyekben? 

Minden apró, kicsit kétséges adatot rögtön megragadva degradálnak, rövidítenek bennünket, sőt még Mátyás királyunkat is elvitatják azt állítva, hogy nem volt magyar. Irigy, gúnyolódó, minden alapot mellőző adatot ragadnak ki, miszerint egyes magyar urak 'oláh Jankónak' csúfolták Mátyás királyunkat, mert Hunyadi János családja Kárpátokon túli területeken éltek. Figyelmen kívül hagyják, hogy ezt a területet évszázadokon keresztül Kunországnak hívták és a vezetés kun-magyar kézben volt. A másik dolog amiért a Hunyadiak nem lehettek oláhok az, hogy totemállatuk volt, ami az oláh kultúrában ismeretlen jelenség.

Ha az esztergomi ősi szentély oroszlánjairól esik szó: hát azt odalátogató bizánci művészek festették fel díszítésnek. Az, hogy ez egy szentély volt és így kultikus jelentéssel kellene bírnia ezeknek az ábrázolásoknak, - arról szó sem lehet – mert a nomád magyarok szimbolikavilágában elképzelhetetlen az oroszlán misztikus jelekkel ékesített ábrázolása. Sőt a szentélyt sem ők építették, mert a sátorlakók már honnan is ismernék a kövekből való falrakás mesterségét? A tótok építették, hiszen a X. században ők kulturáltak voltak, míg minket csak száz évvel később tanítottak meg a keresztény papok a házépítés mesterségére.

Koronaékszerek? Bizánci műhelyeket leszámítva, abban az időben nem volt Európában sehol ötvösművészet csak a Kárpátmedencében és az ibériai félsziget déli részén. Az a feltevés, hogy esetleg bizánci anyaggal is dolgozó avar ötvösművészek Kárpát-medencei alkotásai ezek a darabok, az kizárt, mert az avarokat kiirtotta 'nagy' Károly, akik meg megmaradtak közülük, azok pedig gyorsan kihaltak. Így ugye a koronának egyik felét Bizáncban, míg a másikat Itáliában készítették, készítői ráadásul olyan ügyesek voltak, - talán telepatikusan közölték egymással a méreteket milliméterre – hogy mikor a magyarok megkapták csak összekellet illeszteni, minden hajszálpontosan passzolt, mint ma az Ikea termékek bútordarabjai.

A Hóman-Szekfű által meghatározott történelmi tanítás nagyon egyszerűen mondja el a magyarság honfoglalását a Kárpát-medencében. 895-96-ban őseink Árpád vezetésével átkeltek a Kárpátokon, meghódították annak medencéjét, legyőzve az ott virágzó tót és bolgár 'birodalmakat', majd egymás között felosztották a területeket. Abban az időben – szerintük – a Kárpát-medence csak gyéren lakott volt, szlávok, bolgárok és talán avarok által, minek köszönhetően a 400.000 magyarság ezeket az idegen szórványokat könnyen magába olvasztva elmagyarosította. Érdekes ellentmondást láthatunk az akadémista erőlködésben, mely egyszerre 'virágzó birodalmakat' és gyéren lakott területeket lát a Kárpát-medencében. A virágzó birodalom elmélet jól jön a tótoknak, míg a gyéren lakott terület benépesítése beleillik a mandzsu pusztából szalasztott – csak a IX. század végén megérkező nomád magyarok honfoglalás-elméletébe. Az utóbbi feltevés hirdetői rámutatnak Prokopiosz feljegyzésére, miszerint a Kárpát-medence a rómaiak elvonulása után: „Tágas, leginkább teljesen ember nélküli terület. Csak elszórtan lakják barbárok, akik egy majdnem állati, a többi embertől elzárt életet élnek.” (De Aedificis, IV.-5)

Az első amin megakadok: honnét tudják, mire alapozzák, hogy a IX. század végén egy ilyen nagy létszámú nép kelt át a Kárpátokon? Mert a régészeti leletek ezt nem támasztják alá. Árpád népének temetői mindenhol kicsinyek az avar temetőkhöz képest, sírjai néhány generáció után elvesztik jellegzetességeiket, ami kulturális cseréről árulkodik. Az eddig feltárt honfoglalás kori Árpád sírok számából inkább lehet, - nagy jóindulattal – egy 100.000 népre hivatkozni, mint egy 400.000-re. De egy 400.000 nép, minek 100.000 harcosa volt, beköltözése más kérdéseket is felvet. De volt vajon 100.000 harcosa az Árpád vezette törzsszövetségnek? A Képes Krónika törzsek szerint adta meg a katonáskodók létszámát, törzsenként 3000 fő, ami hét törzsre számítva 21.000 harcost jelent. Ehhez igazodik Györffy György számítása, ám ő 50 nemzetséget számít, nemzetségenként 400 harcossal, és átlagosan 10.000 fővel. Így egy félmilliós számot kalkulál ki, - teljesen önkényesen. Thuróczynál ennek kevesebb mint fele szám van megadva: 216.000 fő és ezen belül a sereg kb. 31.000 harcos. Molnár Erik (Magyar társadalom története) negyed és fél millió között határozza meg Árpád népét, megint csak: minden alap nélkül.

Minden harcosnak, minden évben szüksége volt legalább húsz új nyílvesszőre, ami ha csak 50.000 harcost számolunk, egy millió nyílvessző, amihez kb. 800 mázsa színvas szükségeltetik, legalább 200 állandóan működő kovácsműhellyel. Kardokat, fokosokat, dárdákat patkókat, kocsi, lószerszámokat, stb. még nem is számoltam. Egy vándorló népnek sem voltak mozgó kovácsműhelyeik, szénbányáik, vagy raktártelepeik.

Árpád népe ellentétben a gödörlakó germánokkal világos, tágas jurtákban lakott. Ez régészetileg bizonyított, hiszen ha jurtamaradványokat nem is találtak, de megtalálták a jurtákat körülvevő vízelvezető árkokat. 400.000 főre családonként nyolc tagot számlálva minimum kellett 50.000 jurta, ezek szállításához akkor szintén 50.000 szekérre volt szükség, hiszen gondoljunk bele: csak a középen álló 'Istenfa' 3-4 méter magas oszlop volt, a nemezkockalapok súlya is meghaladta jurtákként a minimum 200 kilót. Ennyi szekérhez legalább kellett 150.000 igavonó állat, amihez még hozzájött a harcosok lovai, nemzetségi gulyák, ménesek, nyájak minek összesét, - ha 400.000 népet számítunk – könnyen meghaladhatta a kétmillió jószágot. Még 300 évvel ezelőtt is a Kárpátok mindkét oldalát sűrű erdőségek borították, ahol lehetetlenség volt ilyen nagyszámú állatállomány takarmányellátása.

Ha a 400.000 magyarságra csak 40.000 fogamzóképes házaspárt számolunk, akiknek megint csak a negyede szül, akkor az kb. napi harminc szülés. Szekereken zötykölődve a hideg, esős hegyi utakon vándorolva ez bizony kész öngyilkosságnak hangzik ezeknek a családoknak.


Ezek után már alig merem leírni azt a tényt miszerint minden hódító, - a már meglévő szállásterületekről elvonuló – új hazát, szerencsét, jólétet kereső seregeknek zömét olyan fiatalok tették ki, akik családjukat hátrahagyva vágtak bele egy új jövő felé vezető útba. Ezek többsége nem volt nős, nem voltak gyermekeik, és ami a legfontosabb: nem sok jutott volna számukra az atyai örökségből. Ott ahol volt öt-hat fiú nem akarták a ménest vagy a gulyát öt-hatfele osztani, elsőszülött jogán kapott az első kettő, vagy három a többi mehetett szerencsét próbálni. A szegényebb fiataloknak ha semmijük nem volt még házasodni sem tudtak, ezért már fiatalon portyázó, rajtaütő alakulatokhoz csatlakoztak, hogy összeszedjék az anyagi alapokat saját dinasztiájuk megalapításához. Mikor 'népvándorlások' voltak nem mindenki kerekedett föl és ment új hont foglalni, és aki ment azok közül nem mindenki vitt magával feleséget, gyerekeket. Azok, – főleg idősebbek – akiknek megvolt a legelőjük, gulyájuk, kényelmes egzisztenciájuk, azok miért adtak volna fel mindent, hogy az ismeretlenben kezdhessék újból elölről? Az új honfoglaló seregek jobb módú, vezető harcosai vihették családjaikat, jurtáikat, szolgáikat magukkal, ám a sereg nagy része ezt nem tudta megvalósítani. Így volt ez a hunokkal is, meg az avarokkal is ahol a fiatal harcosok – honfoglalásuk után – már az új környezeteben házasodtak és ahol gyermekeik anyja már a saját nyelvére tanította az utódokat. Mert a nyelvet mindig az anyák adják tovább. Míg a ruha, szabja, sisak, harcmodor, állattartás, jogi-társadalmi szabályok, temetkezési szokások hosszú generációkon keresztül megmaradtak avarnak, vagy töröknek, ám a nyelvcsere az anyáknak köszönhetően lassan de biztosan elmagyarosította a hódító seregeket, népeket.

Mint azt fentebb említettem volt, a hivatalos történelmi tanítás szerint, Árpád 400.000-es népe tanította meg magyarul a már itt élő, gyéren leledző avar és szláv csoportocskákat magyarul. Csakhogy a hét honfoglaló magyar törzzsel szövetségben új hazát kapott a velük bejövő három török eredetű Kabar törzs is, akik egy tömbben a Mátra és Bükk hegységek tágabb körzetében telepedtek meg. (Anonymus kettőt nevez néven közülük: Ed és Edömén.) Ha igaz lenne akadémistáink idevonatkozó állítása, akkor a ezeknek a törzseknek el kellett volna kabarosítani, (törökösíteni) a Mátra és Bükk hegységek alatti gyéren lakó avar és szláv népességeket. Ez azonban sosem történt meg, mert ezeken a vidékeken a török nyelv soha nem honosodott meg. Helyette a kabarok vették át a már ott élő nép nyelvét és műveltségét, annak ellenére, hogy a honfoglalást követő négy bő generáció után még mindig kabar dandárok adják Aba Sámuel királyunk serege javát. A régészet furcsa valósága az, hogy a honfoglaló Árpád 'magyarjai' és a hozzájuk csatlakozott kabar leletanyagok, temetkezési szokások teljesen megegyeznek, mintha nem két népcsoportról lenne szó, hanem egyről. Ez azt is jelentheti, hogy a kabarok nem voltak törökök, vagy még valószínűbb: Árpád népe is török volt.

A Fertőtó környékén gyéren lakó avar, szláv népességnek is elkellet volna besenyősödni, mert bizony azon a vidéken besenyő nemzetségek találtak új otthonra. Mégsem ez történt, helyette ők is átvették az ott már évszázadok óta meghonosodott nyelvet: a magyart.

2.rész

Az sem egészen világos: miként szabták meg tudósaink a 895-896 évet Árpád honfoglalására. Azok a kútfők, melyek említik az eseményeket mind eltérően tudatják a honfoglalás évét, tehát tudósaink ezt csak úgy hozzávetőlegesen kalkulálták ki. VII. Konstantin, 'Bíborbanszületett' nem adja meg a 'turkoi' nép honfoglalási dátumát. A kijevi Nesztor krónikában az áll: „Ezután jöttek a fehér magyarok (bjelye ugry)” … „Ezek a magyarok először Hérakleiosz császár idején tűntek fel ...” - Hérakleiosz császár (610-641) idejében még az ural aljában kellene lennie a magyarságnak. De a Nesztor krónika szintén említi a fekete ugorokat, akik Oleg (882-912) fejedelem uralkodása alatt vonultak el Kijev alatt útban a Kárpát-medence birtokbavételéért, 898-ban. Regino prümi apát 'Világkrónikájában' a 888. évet adja meg, ami tíz évvel korábbi adat, mint a kijevi Krónika dátuma. Legmeglepőbb a Képes Krónikában közölt évszám: „Krisztus testet-öltésétől számítva 744-ben, Attila király halálától számítva meg 304. évben magyaroknak nevezett nép V. Konstantinosz (751-775) császár és Zakariás (741-752) pápa idejében ismét bevonult Pannónia földjére.” - Hogyan hibázhatta el a krónika szerzője 140 évvel a magyarok honfoglalását? És mit ért az 'ismét bevonult' alatt? Anonymus leírásában: „Az Úr nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében ...” Kézai Simon emígy közli: „ … Jézus Krisztus születésének nyolcszázhetvenkettedik esztendejében jővén be ismét a hunok vagy magyarok Pannóniába. (25. fejezet) Legalább olyan érthetetlen Kézainál felsorolt hét honfoglaló 'kapitány' neve; Árpád, Szabolcs, Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsu és Örs. Azt hihetnénk, hogy őseink hagyományában olyan tiszta határozottsággal maradt fent a hét honfoglaló, vérszerződést kötött vezér neve és nemzetségneve, mint a keresztény hagyományban a tizenkét apostol neve, de mint látjuk nem így van.

László Gyula kettős honfoglalása valójában hármas honfoglalás, mert az avarok két nagy hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe, ám én ennél is tovább mennék. Szerintem a IV.-ik századtól, - vagy még korábbról – a 'turáni' népcsoportok, nemzettségek bejövetele és megtelepedése folyamatos volt és nem biztos, hogy ez a folyamat a hunokkal kezdődött el. A régészet is három avar korszakot különböztet meg; korai, közép és későavarkorra osztja a sírokban talált leletek alapján. Mint azt Bóna István írja: „ … a legkorábbi avar leletek egyébként is módfelett emlékeztetnek a Kárpát-medencei hun nemzedék régészeti hagyatékára, ami aligha véletlen.” Dienes és Bálint Csanád a honfoglalás kori hagyatékok elemzésében semmilyen alapvető különbséget nem látnak a késő avar és magyar maradványok között. Az ilyen formájú vélemények az 'összemosottság' érzését kelthetik, mintha a hun, avar, magyar népek egyek lettek volna, egymást lefedő, ám azonos kultúrmaradékkal. A helyzetet tovább bonyolítja az a tény: Krónikáink nem tudnak az avarok létezéséről, - még a nevet sem ismerik – és sehol nem említik Baján vagy Tudun fejedelem nevét. Annál inkább kidomborítják Attila, és hun népe szerepét, világosan kifejtve, hogy ők képviselték a Kárpát-medence első honfoglalását. A második 'rögtön' utána Árpád népe, és közte nem volt két honfoglaló/betelepülő avar hullám.

Amikor a hun, gót, vagy avar seregek kelet felől megérkezve elkezdtek leereszkedni a Kárpátok lejtőin, mozgásukat lelassító ökrök által húzott társzekereket nem hozhattak magukkal, így csak néhány napos élelmet, fegyvereket, pokrócokat, pányvákat és személyes dolgokat voltak képesek magukkal vinni. Ha csupán egy-egy ilyen seregre 30-40 ezer harcost és kb. százezer lovat számolunk az akkor napi százezer adag élelem, és ugyanennyi abrak a lovaknak. A síkságra érve nem csak enni kellett a seregnek, de lovakat patkolni, lószerszámot, nyerget javítani, vagy éppen biztonságba helyezni megsérült vagy megbetegedett harcosokat ápolás céljából. Éhes sereg nem harcol, sőt még vonulni sem nagyon akar és ezzel a ténnyel minden hódító sereg vezetősége tisztában volt. Szükségük volt tehát élelmet kitermelő földművelő népre, hiszen az aratási hozamuk, földrajzi ismereteik, szorgos mesterembereik hozzájárulása nélkül megálltak, leragadtak volna előrenyomulásukban. Napi százezer adag étel kitermeléséhez nem elégséges elnéptelenedett járások 'kihaltsága' de még gyéren lakott területeken lézengő tanyalakósság sem elégséges: ehhez szervezett, élettel teli falvak láncolata kellett, akik nem csak maguknak és családjuknak termelték ki a gabonát, de az átvonuló, vagy épp megtelepülő hódító hadseregeknek is. Évszázadokon keresztül a Kárpát-medencébe érkező hódító seregek, turániak, germánok mind megbecsülték az ott élő ősnépeket és ezek a magtermelő területek sosem néptelenedtek el. Hivatalos történelemírásunk hamisan úgy írja például: „mikor a Gepidák kiürítették Pannóniát, az általuk üresen hagyott területekre az avarok költöztek.” Kimentek a gepidák, ám a földművelő, gyümölcstermesztő őstörzsek maradtak és azok a gepida töredékek, akik valami oknál fogva nem követték társaikat: beolvadtak ebbe az ősnépbe, átvéve nyelvüket, műveltségüket. Pont ez a helyzet mondható a hunokra, - ott sem ment ki minden nemzettség a Kárpát-medencéből, sokan maradtak közülük és azok mind elmagyarosodtak. A több hullámban érkező avar törzsek is – szép lassan – ennek a népnek nyelvét, kultúráját átvéve éltek tovább hazánkban, még akkor is ha megtartották ábrázoló művészetüket vagy temetkezési szokásaikat. Hamisan cseng tehát az olyanok állítása mint Bálint Csanád, (Hunok, avarok, magyarok) aki szintén kipusztult avarságot lát: „A késő avar népesség nagy részének IX. századbeli továbbélését jelenleg a régészek többsége elutasítja ...” (az itt szereplő elutasító 'régészek' alatt értsd: labanc akadémisták) Olyat még feltételezni sem szabad, hogy ekkor már az avarok elmagyarosodva, beolvadva az őstörzsekben éltek tovább ahelyett, hogy kihaltak volna. Vissza kell utasítani az olyan feljegyzések komolyságát is, mint Einhardt, aki a 'Vitájában' diadalmasan úgy írta meg a Nagy Károly hadjáratát követő időben az avarok sorsát: „A hunok egész nemessége meghalt ebben a háborúban.”Az avar nép nem kihalt, hanem megtanulta a Kárpát-medencei őshonos nép nyelvét és megmaradt, de megtartotta turáni eredetének tudatát is és így testvérként fogadhatta Árpád török népét. A befogadó, minden hódítót magába szívó őstörzsek falvai, települései végighúzódtak az egész medencében, népei, törzsei nem jöttek soha sehonnét sem: mindig is itt éltek Európa szívében.

Itt alakult ki nyelvünk, műveltségünk és nem a mongol pusztákban, vagy a fagyos szamojéd tundrákon. A Jászok, Mátyusok, Göcsejiek, Barkók, Székelyek, Kálok, Palócok, Tirpákok, Szemerék, stb. mind ősi törzseink voltak, tőlük ered a világ legtökéletesebb és legszebb nyelve, a magyar. Itt éltek ők már a jégkorszak megszűnésének idejétől, mindig feltöltődve, gazdagodva más vonuló, betelepedő népeket magukba olvasztva, és amikor Árpád népe megérkezett, ők is ennek a népnek vették át nyelvét, kultúráját.
Anonymus akaratlanul is közöl egy hagyományt, amelyből az ősi törzsökös magyarság archaikus létezése cseng ki, mikor Árpád az Attila eredetre hivatkozva követek útján követeli Mén-Maróttól, hogy alázkodjon meg, földjét pedig adja át a jogos örökösnek. Ekkor Mén-Marót így válaszol: „De mi sem jóindulatból, sem félelemből nem engedünk át neki még egy marék földet sem, noha azt saját jussának mondja is. És szavai nem zavarják meg lelkünket, ha azt üzente is, hogy ő Attila király nemzetségéből származik is, azéból, akit Isten ostorának hívtak. Attila ugyanis erőszakkal elragadta ezt a földet az én ősapámtól”. Tehát Mén-Marót ősei már Attila ideje előtt ott éltek a Tisza parton és a hun király tőlük vett el területeket. És itt jön be annak fontossága, hogy milyen etnikai identitással rendelkeztek a Névtelen által megnevezett 'ellenséges' hadvezérek/nemzetségfők: Loboncy, Salanus, Galád, Gelou (Gyalu) Menumorout, (Mén-Marót) Zobor ezek mind félre vannak magyarázva, és egytől-egyig szlávnak, oláhnak, bolgárnak; mindennek, csak magyarnak nem nyilváníthatják őket az akadémisták. Nem tehetik mert a dogma úgy mondja: magyarok csak a X. század legvégén érkeztek meg a Kárpát-medencébe; csak Árpád és szövetségeseit tekinthetjük magyarnak, és ezek a törzsek – szerintük – a jeges mezőkről kibotorkálva megtanultak sátort verni, kumiszt készíteni, majd a besenyők elől bemenekültek hazánkba.
Pedig így, ilyen csalfán leegyszerűsített tanítással nem lehet megérteni földrajzi neveink törzsökös magyarságát, (leszámítva néhány szláv nevet) mert hogyan származhatott volna a sok magyar folyó, patak, stb. név olyan nemzettségektől, ahol a személynevek török eredete megkérdőjelezhetetlen. Itt van példának mindjárt Árpád családjának feljegyzett nevei: Ügek, Önedbelia, Liüntika, Tarhacsi, Jelek, Jutacsa, Zolta, Kurszán, Kadocsa, mely nevek jól hangzanak magyarul is, de mégis török nevek. Ezek az emberek nem nevezhették el a Tiszát Tiszának sem a Marost Marosnak. Evvel szemben a Nagyszentmiklósi rovásírásos feliratokról tisztán, magyarul szólnak hozzánk a nevek; Csobánc, Tényő, Kenéz, Béla, Sényő, stb. És akkor itt van a régi kérdés: a székelyeket ki tanította meg magyarul?

A marxista történelemtudományban elfogadott tényként tanították, hogy a székelyek a honfoglaló magyarokhoz tartoztak, - amolyan török nép szerűen – és a X-XII. században telepítették le őket Erdélyben a később róluk elnevezett Székelyföldön. Feladatuk – szerintük – határvédelem volt. Ez a vélemény nem csak tudománytalan de nevetséges is és még mindig nem ad kielégítő válasz a székelyek elmagyarosodásának mikéntjére.
Árpád honfoglaló népe nem taníthatta meg a székelyeket magyarul, mert azok már a IX. század előtt hosszú évszázadok óta magyarul beszéltek. Ha megnézzük a Kárpát-Medence X.-XI. századi magyar sírleletei térképét, akkor láthatjuk, hogy Székelyföldön alig van Árpád népére utaló temető, vagy sír, míg pl. a Tisza mellett szinte minden öt km-ben van legalább egy. Ha a székelyeket nem Árpád népe tanította meg magyarul, akkor miért ne beszélhettek volna már Árpád bejövetele előtt a székelyek mellett egy tömbben élő Kálok is magyarul? És a jászok meg a palócok, őket ki tanította meg magyarul? A székelyekről tanított hagyományos eredetmonda, - miszerint – ők az Erdélyben megtelepedett Attila hun népének utódjai, szintén nem állja meg a helyét. Mint tudjuk Attila halála után a hunok többsége kivonult a Kárpát-Medencéből, és ezek a kivonuló hunok - telepedjenek le Moldovában, Halicsban, vagy bárhol máshol – miért nem teremtették meg máshol is a székelységre jellemző faragott kapukat, kopjafákat, miért nem honosították meg máshol is a székely építőízlést? A többi etnikai jellegzetességről nem is beszélve.
És ha már a székelyeknél járunk, akkor rámutatnék egy furcsaságra eredetmondájukkal kapcsolatban. Mindnyájan ismerjük, hogy a székelyek Csaba királyfi megmaradt népe, akik mindig őt várják vissza, és aki a Hadak Útján leereszkedve már megsegítette népét az ellenségtől. Csaba megvan tehát a mondában és a fohászban, azonban Békéscsaba, Rákoscsaba, Csabacsűd, Hejőcsaba, stb. mind Székelyföldtől távol eső földrajzi elnevezések. Ott, ahol sűrűn kellene előfordulni a Csaba névnek: nincs egy se! Külföldi források a Csaba nevet nem ismerik, és krónikásaink közül csak Kézai és Kálti említi hagyományát. Megjegyzendő itt: Káltinál Csaba amolyan kalandor-féle, aki csak Attila sarjának adta ki magát. Mindkét krónika író helytelenül Csabát nevezik meg az Aba törzs ősatyjának. (Az Abák kabarok voltak.)

Hogy nehogy félreértsen valaki a szlávokkal kapcsolatban: jelenlétüket az Árpád népe bevonulása előtti évszázadokban a Kárpát-medence egyes részein elvitatni nem lehet. Az avar-korszakban a mai Felvidék észak-nyugati részén éltek szlávok, – amiről földrajzi elnevezések is tanúskodnak – és ez a Morva, Szilézia területekkel határos, többnyire hegyes-völgyes részek voltak. Ezekről a részekről, le a Bécsi-medence széléig a régészet kimutatott szlávokra jellemző szláv halomsíros temetőket és prágai típusú hamvasztásos nyomokat. De a Csallóközben, Dunántúlon, Tiszántúlon az un. magterületeken csak nagyon kevés olyan nyomot találtak a régészek amelyek szlávként értelmezhetők. A nagyfokú hagyatékhiány kétségessé teszi, azt az állítást, hogy az avarok és szlávok közösen népesítették be a Kárpát-medencét, és az avar temetőkben talált melléklet nélküli sírok így helytelenül mind automatikusan szlávnak voltak/vannak nyilvánítva. Ennek a hiánynak zavaró tényére jönnek az olyan tót régészek, mint Zdenel Klanicza, aki a mai Felvidék déli részein megásott griffes-indás avar sírokat egyszerűen szláv síroknak hazudja, mert büntetlenül megteheti. Írhat továbbá bármit Fredegár, Regino, meg a többi csuhás, mert az írott szó sokszor lehet téves, de ami leleteket kiásnak, azok mindig az igaz történelmet tudatják velünk. (Ha csak nem a trencséni tót iskola régészei elemzik ki azokat.)

Nincs szándékomban felsorolni a tények sokaságát, melyek minket, magyarokat, embertanilag teljesen elkülönítenek a finnugor népektől és a mongol fajtához tartozó nomádoktól.Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt: korábban Európa és Ázsia északi részét vastag jégpáncél borította és annak olvadása, visszahúzódása nem ment máról holnapra, amiért ezeken a jeges területeken nem fejlődhettek ki ősnyelvek és őskultúrák több ezer évvel ezelőtt. 12.000 évvel ezelőtt a jégperem a Spree vidékén volt és akkor a jégtakaró évi 40 méterrel húzódott vissza: 9.000 évvel ezelőtt a svéd partokon volt a széle, évi 250 méter volt akkor a visszahúzódás üteme. A Skandináv hegységet beborító jégpáncél kb. 5.000 évvel ezelőtt repedt meg, majd a jégsüvegek gyorsan letörtek, és szétolvadtak. Arhangelszk környéke csak 3-400 évvel ezelőtt válhatott lakhatóvá, miután a jégtakaró ott is elegendően felengedett. Az állítólagos finnugor őshaza területét i. e. 1500-ig jégtakaró borította. Cserje, fű hiányában ott állatok sem voltak, és így még vadászó, gyűjtögető kultúra kialakulásáról sem beszélhetünk ott nagyon sokáig, hát akkor hogyan alakulhatott volna ott ki egy nagy létszámú népesség, tökéletes nyelvvel, gazdag kultúrával? Ilyen körülmények között az elszaporodás üteme rendkívül lassú, nemhogy hirtelen annyi a nép, hogy muszáj elvándorolni onnan. Micsoda szélhámosság!

Nemszeretek a nyelvészet kacifántos buktatói között kóvályogni; értelmetlen szófecsérlésnek tartom az ilyesmit, mely nem vezet sehova. Mégis leírnám néhány szóban: a magyar nyelv európai ősnyelv, azt senki nem hozta az Urálon túli tundrákról, hanem itt fejlődött ki a Kárpát-medencében. Minden betelepülő rokon nép gazdagította, tökéletesítette annak szépségét, de egy betelepülő turáni rokon nép sem beszélte azt mielőtt átlépte volna a Kárpátokat. A magyar nyelv határozottan önálló ősnyelv, amely a finnel csak kevés közös vonást tartalmaz. Nyelvünkben meglévő török jövevényszavak ellenére nyelvünk mégsem török nyelv.

Az akadémia által lenézett történészek, és főleg emigrációs szerzők már többször felvetették annak lehetőségét, hogy a jégkorszak fokozatos megszűnésével a Kárpát-Medencében elszaporodó vadászó, gyűjtögető törzsek a szarvasfajták vonulását követve kirajzottak mai hazánk területéről és vitték nyelvüket, műveltségüket a jégtakaróktól megszabadult szűz területekre és a gyéren lakott hatalmas pusztaságokba. A feltevés helyessége elegáns megoldás lenne nem csak a homályos nyelvi rokonságok kialakulásainak mikéntjére, de megoldaná a török jövevényszavaink körkörös útját is. Hogy útközben szedegettük volna össze nyelvünket mindenféle népektől, annak ellentmond: a magyar nyelv rendkivüli gazdagsága, valamint a Kárpát-medence ősi földrajzi nevei. Az a lehetőség, hogy a hazánkból kivándorló klánoktól került át sok szó más ősnépek nyelvében, majd ott kificamodva átváltoztak, és utána az elváltozott szavak mint már 'török' vagy finn szavak kerültek hozzánk vissza, vagy léteznek saját környezetükben: az harmonikusan megsegítené lelkes turkológusaink kutatásait.

Befejezés helyett:

Már van annak talán harminc éve is, hogy a minden jóérzésű magyar gondolkodó által nagyra becsült László Gyula (aki sosem volt tagja az akadémiának) egy nagyon érdekes kérdést vetett fel. Koronázási jelvényegyüttes aranyozott ezüstgömjéről, az 'országalmáról' van szó, melyet királyaink mindig ott tartanak kezükben. Sokan úgy magyarázzák: az országalma az országot, és földünket jelképezte és a tetején lévő kettős kereszt, pedig a kereszténység győzedelmes elterjedését földünkön. Csakhogy: azokban az évszázadokban a kereszténység által terjesztett felfogás szerint földünk nem volt gömbformájú, hanem lapos volt, ezért felvetődhet a kérdés: vajon tényleg a keresztény háttérből került-e hozzánk az országalma. Azt még feltételezni sem merem, hogy nomád, barmokat terelgető őseink tudhatták; hogy kerek a föld, gömb a nap és a hold sem lapos. Azt meg nem akarom elhinni, hogy királyaink tartottak valamit kezükben, amiről azt sem tudták micsoda.